Sacra (Szent) - 1. történet: Shiro
Valaki egyszer azt mondta:
'A legfontosabb dolog olyasmi, amiről észre sem veszed, hogy elvesztetted...'
Ahogy nézem a kivágott cseresznyefa tönkjét otthonom kertjében, szívemben suttogom:
'Ez valóban így van...'
Már egy év is eltelt azóta, hogy Shiro meghalt. Shiro a kutya, amit 10 éves koromban kaptam. A borbélynál ahová mindig elkísértem apámat, megellett a kutya amit tartottak. 'Nincs aki gondoskodna róla, megtartanád, kérlek?', hallottam a borbély apámhoz intézett szavait, és bosszúságára hisztizni és nyaggatni kezdtem.
Először apám határozottan elutasította kérésem. Csak két hónappal korábban halt meg Tarou, a kutyánk. Tarou halálát az élősködő férgek okozták. Egy falat sem ment le a torkán, és séta közben furcsán vette a levegőt, mintha ki lenne száradva; természetesen nem tudott futni, járni is alig tudott. Egy reggel, mikor anyám kiment a kertbe, hogy megetesse, Tarou már kihűlt. Apám és én bebugyoláltuk Tarou maradványait egy pokrócba és a közeli hegyhez mentünk, hogy eltemessük. Tarou élettel teli melegsége eltűnt és változatlan alakja, mit reggel láttunk, merevvé vált. Miután eltemettük Tarou-t, apám eszívott egy cigarettát és a földbe nyomta a sírkőként szolgáló kő elé. Apám egy szót sem szólt, de biztos voltam benne, hogy ő sajnálta a legjobban. Bár még gyerek voltam, érzelmei átragadtak rám és lelkembe ivódtak.
Ezért ellenezte most apám, hogy új kutyát tartsunk. Anyám is a dolog ellen volt. Anyám folyton mondogatta: 'Nem akarsz még egyszer ilyen szomorú élményt átélni, igaz? Én nem akarok. Még egyszer keresztül akarsz ezen menni?' De én sírni kezdtem, így végül anyám és apám feladta, vasárnap elmentem a borbélyhoz és Shiro-val tértem haza. Krémszínű bundájával Shiro olyan volt, mintha valamilyen különleges faj egy példánya lenne. Még csak három hónapos kölyökként elkezdte szétszedni a lakásban található dolgokat, így jelenléte kellemetlenné vált családom számára. És bár anyám és apám sosem panaszkodtak miatta, azt mondták: 'Mivel te hoztad ide, jól viseld gondját.' - miközben egy konzervet nyitottam ki.
Egész nap Shiro-t sétáltattam, Rendbe raktam a dolgokat a lakásban, amiket Shiro szétszedett, Shiro-t etettem, Shiro-t takarítottam, minden napom Shiro-ról szólt. Ahogy teltek a napok, Shiro nagyra nőtt és gyorsan fejlődött, képes volt megjegyezni bizonyos dolgokat. Igazán okos kutyának tűnt, és annak ellenére, hogy nem tudott trükköket, mindig mikor sétálni vittem, hátat fordított nekem, engem figyelt és így maradt míg rá nem raktam a pórázt. Aztán a szomszéd kutyákkal ellentétben, ha ugattak ő nem ugatott vissza, mindig közönyösen lépkedett mellettem.
Igaz, hogy a kutyák gyorsan tanulnak és fejlődnek, de még egy éve sem lakott nálunk és már olyan nagyra nőtt, hogy többé nem tarthattuk a házban. Apám épített egy kutyaólat a kertben és azt mondta kint kéne tartanunk, de könnyeimhez folyamodtam, hogy ellenkezzek. Most, így visszagondolva nem tudom, miért voltam olyan szomorú, hiszen a kutyaól közvetlenül a ház bejárata mellett volt, de akkor úgy éreztem a szívem megszakad. 'Akkor én is kint alszom Shiro-val!' feleseltem, de ezért a kérésért is leszidott apám. Végül, azon a napon Shiro ki lett zárva.
Ettől kezdve azon kívül, hogy az éjszakákat külön töltöttük, semmi sem változott. De egyik este mikor kimentem, hogy megetessem, Shiro nem volt ott, csak az üres kutyaház és az elszakadt lánc maradt utána. Shiro elment. Teljesen elvesztettem a fejem és kerestem a szavakat, hogy mondhatnám el szüleimnek, hogy Shiro eltűnt, de végül anélkül, hogy Shiro megkerült volna, álomba sírtam magam.
Másnap ahoghy felébredtem kinyitottam az ajtót és imádkoztam, hogy Shiro legyen a helyén, de a szakadt lánc még mindig ott hevert a kutyaól előtt. Éreztem, hogy megint a sírás fojtogat, de feltűnt, hogy valami más, mint volt. Félénken az elhagyatottnak tűnő kutyaól felé pillantottam. És ott csak nem egy krémszínű szőrcsomó aludt légzésétól hullámzó háttal?
'Shiro!' kiáltottam. És akkor az a fehér szőrcsomó lassan felkelt, kijött a kutyaházból, megrázta a bundáját és mintha mi sem történt volna visszament a helyére. Rohantam apámhoz, hogy megkérjem, javítsa meg a láncot, amit Shiro elszakított. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és haragot, ezért le is szidtam Shiro-t, de az egyszerűen hátat fordított és rám se hederített.
Később ez évente párszor megismétlődött. De mivel Shiro másnap reggelre mindig visszatért, szüleimmel többé nem aggódtunk emiatt. 'Biztos van egy barátnője a szomszédban és hozzá megy látogatóba.' mondta anyám tréfálkozva, de én ezt egyáltalán nem találtam különösnek.
Mikor az alsó-középiskola második éves diákja voltam, valami megváltozott Shiro kóborlási szokásaival kapcsolatban. Rendszeresen eltűnt és reggelre visszatért a házába, de tavasszal, mikor a kertben virágzott a cseresznyefa, valamiért a fa mellé feküdt és ott aludt. Először meglepődtem, de mivel semmi sem változott a fa közelében, apám azt mondta: 'Talán ebben az évszakban jobban szereti azt a helyet.' és én egytértettem, így nem is találtam ezt furcsának.
Ezek után több tavasz eltelt én pedig már kamasz éveimet éltem és otthonommal kapcsolatban is sok minden megváltozott.Többé nem beszéltem annyit szüleimmel és Shiro-val is sokkal kevesebb időt töltöttem együtt; olyan volt, mintha minden otthoni dolog levegővá vált volna. Shiro sétáltatása, etetése és takarítása anyám feladata lett. Az egyetlen, ami nem változott az Shiro kóborlása volt; továbbra is rendszeresen eltűnt éjjel és reggelre a fa törzséhez bújva aludt.
Azon a tavaszon, mikor befejeztem a középiskolát, és nem sikerült bejutnom az egyetemre, kisebb baleset történt. El lett döntve, hogy a cseresznyefát, amit Shiro annyira szeretett, ki fogják vágni.Igazából ennek egyetlen oka az volt, hogy túl hosszúak voltak az ágai és átlógtak a szomszéd garázsa elé. De arra, hogy a cseresznyefa ki lesz vágva, csak annyit mondtam: 'Valóban? Értem.' És egyáltalán nem ellenkeztem. Mikor egy nap hazaértem, eg kicsit más látvány fogadott. De csak ennyi. Bár anyám elmesélte, hogy míközben apám a cseresznyefát vágta ki, Shiro megállás nélkül ugatott. 'Valóban annyira szeretted azt a fát, nem igaz? Mily szörnyű dolog...Igazán sajnálom.' Motyogta, miközben gyengéden Shiro fejét simogatta. Másnap apám áttette a kutyaházat arra a helyre, ahol a cseresznyefa állt. Biztosan anyám mondta neki. Mivel a cseresznyefát annak idején messzire ültették a ház bejáratától, a távolság köztem és Shiro között nagyobbra nőtt.
A következő évben, miután egy évig egy rounin életét éltem, majd bejutottam egy tokiói egyetemre, messze kerültem otthonomtól, hol oly sok évig éltem, családomtól és Shiro-tól és egyedül mentem a fővárosba. Ezek után egy diák életét éltem, majd isten tudja hogyan, de állást találtam és így teljesen a saját életemet éltem. 'Bár még nem vágyom vissza szülővárosomba, valamikor szabadidőmben haza kéne látogatnom...'
A hívás anyámtól akkoriban érkezett. A vonal túlsó végén anyám zokogott. Shiro elpusztult. Ráébredtem, hogy mielőtt halálhírét hallottam, teljesen megfeledkeztem Shiro-ról. Borzasztóan szomorú voltam, de nem sírtam, és miután megmondtam anyámnak, hogy a hétvégére hazalátogatok, lassan a helyére tettem a kagylót.
Mikor hazaértem, Shiro már el volt temetve a cseresznyefa tönk mellé, amihez mindig odabújt. Halálának oka idős kora volt.
A sírkőként álló kő előtt egy csikk volt a földbe nyomva, egy cigaretta maradványa.
'Így van...már tizenöt év eltelt azóta.'
Hoszú idő után találkoztam újra szüleimmel és ahogy Shiro-val kapcsolatos emlékeinkről beszélgettünk, apám levette szemüvegét, és miközben megnyomkodta szemeit, megszólalt: 'Egész idő alatt tudtam. Tudod, azt a cseresznyefát születésed évében ültettük. Biztos vagyok benne, hogy Shiro vigyázott rád. Biztosan nagyon elszomorította Shiro-t, hogy a fát kivágtam...tényleg szörnyű dolgot tettem...hogy feledkezhettem meg erről?...Shiro vigyázott rád...'
Ahogyan apám ezt ismételgette, újra és újra, anyám és én teljesen elcsendesedtünk. Miután másnap visszamentem Tokióba, nem is tudom hogyan, de tovább folytattam megszokott életem. De nem volt semmi célom, amiért magam mögöm hagyhattam volna ezt az életet, hirtelen rádöbbentem, hogy vége. Váratlanul benyújtottam a felmondásom. Bár végül úgy döntöttem hazamegyek és úgy teszek, mintha munkát keresnék, romlott életet éltem.
Két újabb hónap elteltével a szél jelezte a tavasz virágzását és ettől még jobban magamba zuhantam, annyira, hogy semmire sem voltam képes. Mivel otthon voltam, volt mit ennem, de hiába éreztem úgy, hogy valamit csinálnom kéne, lábaim nem engedelmeskedtek.
Egyik reggel épp megpróbáltam visszaaludni, mikor egy kutya vonítását hallottam kintről. He? Értetlenkedtem és fülelni kezdtem. Tényleg hallottam.
Belebújtam szandálomba és hosszú idő után újra kiléptem a szabadba. Bár semmi nyoma nem volt kutya jelenlétének. Végül Isten tudja hogyan, a Shiro sírja előtti cseresznyefa tönknél találtam magam.
Akkor sírtam először Shiro halála óta. Egyre hangosabban zokogtam.
A fa tönkjén apró bimbókat fedeztem fel. Napos délután volt, a szavaszi szellő kellemesen fújdogált.
(vége)
'A legfontosabb dolog olyasmi, amiről észre sem veszed, hogy elvesztetted...'
Ahogy nézem a kivágott cseresznyefa tönkjét otthonom kertjében, szívemben suttogom:
'Ez valóban így van...'
Már egy év is eltelt azóta, hogy Shiro meghalt. Shiro a kutya, amit 10 éves koromban kaptam. A borbélynál ahová mindig elkísértem apámat, megellett a kutya amit tartottak. 'Nincs aki gondoskodna róla, megtartanád, kérlek?', hallottam a borbély apámhoz intézett szavait, és bosszúságára hisztizni és nyaggatni kezdtem.
Először apám határozottan elutasította kérésem. Csak két hónappal korábban halt meg Tarou, a kutyánk. Tarou halálát az élősködő férgek okozták. Egy falat sem ment le a torkán, és séta közben furcsán vette a levegőt, mintha ki lenne száradva; természetesen nem tudott futni, járni is alig tudott. Egy reggel, mikor anyám kiment a kertbe, hogy megetesse, Tarou már kihűlt. Apám és én bebugyoláltuk Tarou maradványait egy pokrócba és a közeli hegyhez mentünk, hogy eltemessük. Tarou élettel teli melegsége eltűnt és változatlan alakja, mit reggel láttunk, merevvé vált. Miután eltemettük Tarou-t, apám eszívott egy cigarettát és a földbe nyomta a sírkőként szolgáló kő elé. Apám egy szót sem szólt, de biztos voltam benne, hogy ő sajnálta a legjobban. Bár még gyerek voltam, érzelmei átragadtak rám és lelkembe ivódtak.
Ezért ellenezte most apám, hogy új kutyát tartsunk. Anyám is a dolog ellen volt. Anyám folyton mondogatta: 'Nem akarsz még egyszer ilyen szomorú élményt átélni, igaz? Én nem akarok. Még egyszer keresztül akarsz ezen menni?' De én sírni kezdtem, így végül anyám és apám feladta, vasárnap elmentem a borbélyhoz és Shiro-val tértem haza. Krémszínű bundájával Shiro olyan volt, mintha valamilyen különleges faj egy példánya lenne. Még csak három hónapos kölyökként elkezdte szétszedni a lakásban található dolgokat, így jelenléte kellemetlenné vált családom számára. És bár anyám és apám sosem panaszkodtak miatta, azt mondták: 'Mivel te hoztad ide, jól viseld gondját.' - miközben egy konzervet nyitottam ki.
Egész nap Shiro-t sétáltattam, Rendbe raktam a dolgokat a lakásban, amiket Shiro szétszedett, Shiro-t etettem, Shiro-t takarítottam, minden napom Shiro-ról szólt. Ahogy teltek a napok, Shiro nagyra nőtt és gyorsan fejlődött, képes volt megjegyezni bizonyos dolgokat. Igazán okos kutyának tűnt, és annak ellenére, hogy nem tudott trükköket, mindig mikor sétálni vittem, hátat fordított nekem, engem figyelt és így maradt míg rá nem raktam a pórázt. Aztán a szomszéd kutyákkal ellentétben, ha ugattak ő nem ugatott vissza, mindig közönyösen lépkedett mellettem.
Igaz, hogy a kutyák gyorsan tanulnak és fejlődnek, de még egy éve sem lakott nálunk és már olyan nagyra nőtt, hogy többé nem tarthattuk a házban. Apám épített egy kutyaólat a kertben és azt mondta kint kéne tartanunk, de könnyeimhez folyamodtam, hogy ellenkezzek. Most, így visszagondolva nem tudom, miért voltam olyan szomorú, hiszen a kutyaól közvetlenül a ház bejárata mellett volt, de akkor úgy éreztem a szívem megszakad. 'Akkor én is kint alszom Shiro-val!' feleseltem, de ezért a kérésért is leszidott apám. Végül, azon a napon Shiro ki lett zárva.
Ettől kezdve azon kívül, hogy az éjszakákat külön töltöttük, semmi sem változott. De egyik este mikor kimentem, hogy megetessem, Shiro nem volt ott, csak az üres kutyaház és az elszakadt lánc maradt utána. Shiro elment. Teljesen elvesztettem a fejem és kerestem a szavakat, hogy mondhatnám el szüleimnek, hogy Shiro eltűnt, de végül anélkül, hogy Shiro megkerült volna, álomba sírtam magam.
Másnap ahoghy felébredtem kinyitottam az ajtót és imádkoztam, hogy Shiro legyen a helyén, de a szakadt lánc még mindig ott hevert a kutyaól előtt. Éreztem, hogy megint a sírás fojtogat, de feltűnt, hogy valami más, mint volt. Félénken az elhagyatottnak tűnő kutyaól felé pillantottam. És ott csak nem egy krémszínű szőrcsomó aludt légzésétól hullámzó háttal?
'Shiro!' kiáltottam. És akkor az a fehér szőrcsomó lassan felkelt, kijött a kutyaházból, megrázta a bundáját és mintha mi sem történt volna visszament a helyére. Rohantam apámhoz, hogy megkérjem, javítsa meg a láncot, amit Shiro elszakított. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és haragot, ezért le is szidtam Shiro-t, de az egyszerűen hátat fordított és rám se hederített.
Később ez évente párszor megismétlődött. De mivel Shiro másnap reggelre mindig visszatért, szüleimmel többé nem aggódtunk emiatt. 'Biztos van egy barátnője a szomszédban és hozzá megy látogatóba.' mondta anyám tréfálkozva, de én ezt egyáltalán nem találtam különösnek.
Mikor az alsó-középiskola második éves diákja voltam, valami megváltozott Shiro kóborlási szokásaival kapcsolatban. Rendszeresen eltűnt és reggelre visszatért a házába, de tavasszal, mikor a kertben virágzott a cseresznyefa, valamiért a fa mellé feküdt és ott aludt. Először meglepődtem, de mivel semmi sem változott a fa közelében, apám azt mondta: 'Talán ebben az évszakban jobban szereti azt a helyet.' és én egytértettem, így nem is találtam ezt furcsának.
Ezek után több tavasz eltelt én pedig már kamasz éveimet éltem és otthonommal kapcsolatban is sok minden megváltozott.Többé nem beszéltem annyit szüleimmel és Shiro-val is sokkal kevesebb időt töltöttem együtt; olyan volt, mintha minden otthoni dolog levegővá vált volna. Shiro sétáltatása, etetése és takarítása anyám feladata lett. Az egyetlen, ami nem változott az Shiro kóborlása volt; továbbra is rendszeresen eltűnt éjjel és reggelre a fa törzséhez bújva aludt.
Azon a tavaszon, mikor befejeztem a középiskolát, és nem sikerült bejutnom az egyetemre, kisebb baleset történt. El lett döntve, hogy a cseresznyefát, amit Shiro annyira szeretett, ki fogják vágni.Igazából ennek egyetlen oka az volt, hogy túl hosszúak voltak az ágai és átlógtak a szomszéd garázsa elé. De arra, hogy a cseresznyefa ki lesz vágva, csak annyit mondtam: 'Valóban? Értem.' És egyáltalán nem ellenkeztem. Mikor egy nap hazaértem, eg kicsit más látvány fogadott. De csak ennyi. Bár anyám elmesélte, hogy míközben apám a cseresznyefát vágta ki, Shiro megállás nélkül ugatott. 'Valóban annyira szeretted azt a fát, nem igaz? Mily szörnyű dolog...Igazán sajnálom.' Motyogta, miközben gyengéden Shiro fejét simogatta. Másnap apám áttette a kutyaházat arra a helyre, ahol a cseresznyefa állt. Biztosan anyám mondta neki. Mivel a cseresznyefát annak idején messzire ültették a ház bejáratától, a távolság köztem és Shiro között nagyobbra nőtt.
A következő évben, miután egy évig egy rounin életét éltem, majd bejutottam egy tokiói egyetemre, messze kerültem otthonomtól, hol oly sok évig éltem, családomtól és Shiro-tól és egyedül mentem a fővárosba. Ezek után egy diák életét éltem, majd isten tudja hogyan, de állást találtam és így teljesen a saját életemet éltem. 'Bár még nem vágyom vissza szülővárosomba, valamikor szabadidőmben haza kéne látogatnom...'
A hívás anyámtól akkoriban érkezett. A vonal túlsó végén anyám zokogott. Shiro elpusztult. Ráébredtem, hogy mielőtt halálhírét hallottam, teljesen megfeledkeztem Shiro-ról. Borzasztóan szomorú voltam, de nem sírtam, és miután megmondtam anyámnak, hogy a hétvégére hazalátogatok, lassan a helyére tettem a kagylót.
Mikor hazaértem, Shiro már el volt temetve a cseresznyefa tönk mellé, amihez mindig odabújt. Halálának oka idős kora volt.
A sírkőként álló kő előtt egy csikk volt a földbe nyomva, egy cigaretta maradványa.
'Így van...már tizenöt év eltelt azóta.'
Hoszú idő után találkoztam újra szüleimmel és ahogy Shiro-val kapcsolatos emlékeinkről beszélgettünk, apám levette szemüvegét, és miközben megnyomkodta szemeit, megszólalt: 'Egész idő alatt tudtam. Tudod, azt a cseresznyefát születésed évében ültettük. Biztos vagyok benne, hogy Shiro vigyázott rád. Biztosan nagyon elszomorította Shiro-t, hogy a fát kivágtam...tényleg szörnyű dolgot tettem...hogy feledkezhettem meg erről?...Shiro vigyázott rád...'
Ahogyan apám ezt ismételgette, újra és újra, anyám és én teljesen elcsendesedtünk. Miután másnap visszamentem Tokióba, nem is tudom hogyan, de tovább folytattam megszokott életem. De nem volt semmi célom, amiért magam mögöm hagyhattam volna ezt az életet, hirtelen rádöbbentem, hogy vége. Váratlanul benyújtottam a felmondásom. Bár végül úgy döntöttem hazamegyek és úgy teszek, mintha munkát keresnék, romlott életet éltem.
Két újabb hónap elteltével a szél jelezte a tavasz virágzását és ettől még jobban magamba zuhantam, annyira, hogy semmire sem voltam képes. Mivel otthon voltam, volt mit ennem, de hiába éreztem úgy, hogy valamit csinálnom kéne, lábaim nem engedelmeskedtek.
Egyik reggel épp megpróbáltam visszaaludni, mikor egy kutya vonítását hallottam kintről. He? Értetlenkedtem és fülelni kezdtem. Tényleg hallottam.
Belebújtam szandálomba és hosszú idő után újra kiléptem a szabadba. Bár semmi nyoma nem volt kutya jelenlétének. Végül Isten tudja hogyan, a Shiro sírja előtti cseresznyefa tönknél találtam magam.
Akkor sírtam először Shiro halála óta. Egyre hangosabban zokogtam.
A fa tönkjén apró bimbókat fedeztem fel. Napos délután volt, a szavaszi szellő kellemesen fújdogált.
(vége)
Forrás: From Your Favourites
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése