Gyűlöltem apámat. Tartózkodó, céltalan, mindig olajtól maszatos. Teljes szívemmel úgy hittem, hogy bármivé, csak ilyen apává nem akarok válni.
A családomnak volt egy kis saját vállalkozása - egy kerékpár üzlet, ahol apám folyton mogorva ábrázattal dolgozott, reggel tíztől este hétig, leugrott láncokat javítva és lyukas gumikat foltozva. Mivel utáltam egy ilyen apa látványát, mikor iskolába indultam és hazamentem, elkerülve a főbejáratot, ami egyben az üzlet bejárata is volt, a hátsó ajtót használtam. Ballagásom után és tokiói főiskolás koromban, mikor ide jártam dolgozni, érzéseim mit sem változtak.
Azt hiszem kisiskolás koromban gyűlöltem meg apámat. Az iskolámban, gyereknapon (Május 5.) tartották a "Pontyzászlós gyülekezést", amolyan sportversenyt. De a versenyszámok között, amikben a szülők is részt vettek, volt egy "három lábon futás" versenyszám is.Az átlag gyerekek az apjukkal indultak, de mivel apám évekkel ezelőtt balesetet szenvedett és a jobb lába nem jött rendbe teljesen, én anyámmal futottam.
Ez általános iskolás koromban történt, és még most sem tudom jó, vagy rossz dolog volt-e.
"Miért az anyukáddal futsz?"
"Csak te futsz anyukáddal, csak nem anyakomplexusod van?"
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettek fel osztálytársaim, akik nem tudtak apám rokkantságáról, de én emiatt haragudni kezdtem apámra és őt hibáztattam mindezért. Ilyenkor apám mindig csöndben maradt, és nekem, aki még fiatal voltam, csak annyit mondott: 'Még ha engem is hibáztatsz, nincs mit tenni.' Ezen dilemmával, kirobbani készülő haragom kicsinyességgé fajult.
Azért emlékszem vissza most minderre, mert két nappal ezelőtt az éjszaka közepén felhívott anyám és valami olyasmiről beszélt, hogy apám kórházba került és kérdezte, hogy haza tudnék-e menni. Úgy nézett ki, apám hazafelé tartott a szomszédsággal a virágnézésről, gyenge lábával rosszul lépett és elesett. Komolyan megütötte a fejét és most aggódik, amiért egy kis időt a kórházban kell töltenie.
Gyermekkorom felkavaró emlékei hirtelen megrohantak, így sóhajtva és azt morogva 'ó, ember', tárcsáztam a tokiói állomás telefonszámát és jegyet foglaltam a reggeli első shinkansen-re.
Az állomáson már várt anyám, és most hazafelé tartottam oly hosszú idő után, a ház pedig oly komor volt, mint mindig és olajtól bűzlött. Felmentem az emeleti szobába, hol életem első tizennyolc évét töltöttem és mikor leültem firkákkal teli íróasztalomhoz, észrevettem egy fényképet, ami korábban nem volt itt. Felvettem és nézegettem, mikor anyám észrevétlenül bejött és megszólalt: 'Az a kép, tudod, apád kérte, hogy itt legyen.'
A fényképen én voltam, középiskolás koromban, amint épp nevetve vettem át egy oklevelet, helyezésemért egy prefektúrai szintű versenyen.
'Miért kérne ilyesmit?'
Odaadtam a képet anyámnak.
'Tudod, apád igazán boldog volt, hisz ő maga képtelen volt futni, igaz? Épp ezért szerette annyira nézni, ahogy futsz', mondta állát jobb tenyerével megtámasztva és szemöldökét felhúzva.
'Uhm, értem...Szóval, hogy van apa?'
Mikor apám állapotáról kérdeztem, anyám leült és komoran válaszolt: 'Úgy tűnik a fejsérülése nem komoly, de valószínűleg egy ideig nem jöhet haza...'
E szavakat hallva, elfordítottam székem, így szembekerülve anyámmal és megkérdeztem: 'Miért? Valami másról van szó?' Anyám egyre jobban elkomorult.
'Tudod, úgy tűnik, apádnak rákja van...' mondta egészen halkan, míg a padlón elterülő gyékényszőnyeget bámulta. 'Már nagyon hosszú ideje beteg, de eddig nem szólt róla egy szót sem, csak tűrte. Csak a mostani vizsgálat alkalmával vették észre a rákot...és úgy tűnik egész idő alatt fájdalmai voltak...Még az orvos is azt mondta: "Mégis, hogy volt képes figyelmen kívül hagyni ennyi időn át?" Ezért kértük, hogy gyere haza...'
Anyám váratlan szavaitól egy pillanatra elmém teljesen kiürült és csak aggodalmat éreztem. Aztán így szólt: 'Most kezelhető valamennyire, de tudod, miután majd elhagyta a kórházat, hetente pár alkalommal vissza kell majd járnia...Ha így lesz, tudnád folytatni a munkát az üzletben? Ez aggasztja legjobban, így...átvennéd az üzletet?'
Anyám ily váratlan szavai után teljes csendbe merültem. Anyám lassan felállt, kezében azt a fényképet szorongatva.
'Azt mondta, hogy soha, a világ kincséért se beszéljek neked erről, de...apád lába azért sérült meg, mert megvédett téged...' Ilyen zavarosan fogalmazott.
'Hogy érted?' kérdeztem zaklatott hangon.
'Valószínűleg nem emlékszel, hisz még kicsi voltál, de egyszer a ház előtt játszottál és kiszaladtál a labda után az útra, ahol egy autó elgázolt volna, de helyetted apádat...'
Ezt hallva, homályos emlékképek keltek életre szemeim előtt arról a pillanatról. Az egész túl sok volt nekem, ki oly fiatal voltam akkor, így tudatalatt minden erről szóló emlékemet agyam leghátsó szegletébe űztem. Így van...tényleg megmentett apám...Mikor ráébredtem, csak a semmibe bámultam és könnyek hulottak alá szemeimből. 'Ezért törte össze szívem, mikor haragudtál apádra, amiért nem tudott veled részt venni a három lábon futásban...de apád számára ez még fájdalmasabb lehetett. Annyira szeretett volna veled együtt futni...lábaitokat szorosan összekötve, csak futni akart...'
Csak ennyit mondott, majd arcát eltakarva lement a földszintre.
Néztem azt a képet egy ideig, de anyám specialitásának, a miso-ban főtt ráknak illata elért hozzám, így lementem hozzá a konyhába és azt mondtam: 'Én...én átveszem a boltot'
Anélkül, hogy felém fordult volna, anyám csak annyit mondott: 'Rendben.'
Holnap meglátogatom apám. És azt mondom majd neki: 'Apa, mostantól igazán együtt leszünk, három lábon.' Volt egy olyan érzésem, mintha anyám hangosabban kezdte volna vágni a zöldségeket.
A családomnak volt egy kis saját vállalkozása - egy kerékpár üzlet, ahol apám folyton mogorva ábrázattal dolgozott, reggel tíztől este hétig, leugrott láncokat javítva és lyukas gumikat foltozva. Mivel utáltam egy ilyen apa látványát, mikor iskolába indultam és hazamentem, elkerülve a főbejáratot, ami egyben az üzlet bejárata is volt, a hátsó ajtót használtam. Ballagásom után és tokiói főiskolás koromban, mikor ide jártam dolgozni, érzéseim mit sem változtak.
Azt hiszem kisiskolás koromban gyűlöltem meg apámat. Az iskolámban, gyereknapon (Május 5.) tartották a "Pontyzászlós gyülekezést", amolyan sportversenyt. De a versenyszámok között, amikben a szülők is részt vettek, volt egy "három lábon futás" versenyszám is.Az átlag gyerekek az apjukkal indultak, de mivel apám évekkel ezelőtt balesetet szenvedett és a jobb lába nem jött rendbe teljesen, én anyámmal futottam.
Ez általános iskolás koromban történt, és még most sem tudom jó, vagy rossz dolog volt-e.
"Miért az anyukáddal futsz?"
"Csak te futsz anyukáddal, csak nem anyakomplexusod van?"
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettek fel osztálytársaim, akik nem tudtak apám rokkantságáról, de én emiatt haragudni kezdtem apámra és őt hibáztattam mindezért. Ilyenkor apám mindig csöndben maradt, és nekem, aki még fiatal voltam, csak annyit mondott: 'Még ha engem is hibáztatsz, nincs mit tenni.' Ezen dilemmával, kirobbani készülő haragom kicsinyességgé fajult.
Azért emlékszem vissza most minderre, mert két nappal ezelőtt az éjszaka közepén felhívott anyám és valami olyasmiről beszélt, hogy apám kórházba került és kérdezte, hogy haza tudnék-e menni. Úgy nézett ki, apám hazafelé tartott a szomszédsággal a virágnézésről, gyenge lábával rosszul lépett és elesett. Komolyan megütötte a fejét és most aggódik, amiért egy kis időt a kórházban kell töltenie.
Gyermekkorom felkavaró emlékei hirtelen megrohantak, így sóhajtva és azt morogva 'ó, ember', tárcsáztam a tokiói állomás telefonszámát és jegyet foglaltam a reggeli első shinkansen-re.
Az állomáson már várt anyám, és most hazafelé tartottam oly hosszú idő után, a ház pedig oly komor volt, mint mindig és olajtól bűzlött. Felmentem az emeleti szobába, hol életem első tizennyolc évét töltöttem és mikor leültem firkákkal teli íróasztalomhoz, észrevettem egy fényképet, ami korábban nem volt itt. Felvettem és nézegettem, mikor anyám észrevétlenül bejött és megszólalt: 'Az a kép, tudod, apád kérte, hogy itt legyen.'
A fényképen én voltam, középiskolás koromban, amint épp nevetve vettem át egy oklevelet, helyezésemért egy prefektúrai szintű versenyen.
'Miért kérne ilyesmit?'
Odaadtam a képet anyámnak.
'Tudod, apád igazán boldog volt, hisz ő maga képtelen volt futni, igaz? Épp ezért szerette annyira nézni, ahogy futsz', mondta állát jobb tenyerével megtámasztva és szemöldökét felhúzva.
'Uhm, értem...Szóval, hogy van apa?'
Mikor apám állapotáról kérdeztem, anyám leült és komoran válaszolt: 'Úgy tűnik a fejsérülése nem komoly, de valószínűleg egy ideig nem jöhet haza...'
E szavakat hallva, elfordítottam székem, így szembekerülve anyámmal és megkérdeztem: 'Miért? Valami másról van szó?' Anyám egyre jobban elkomorult.
'Tudod, úgy tűnik, apádnak rákja van...' mondta egészen halkan, míg a padlón elterülő gyékényszőnyeget bámulta. 'Már nagyon hosszú ideje beteg, de eddig nem szólt róla egy szót sem, csak tűrte. Csak a mostani vizsgálat alkalmával vették észre a rákot...és úgy tűnik egész idő alatt fájdalmai voltak...Még az orvos is azt mondta: "Mégis, hogy volt képes figyelmen kívül hagyni ennyi időn át?" Ezért kértük, hogy gyere haza...'
Anyám váratlan szavaitól egy pillanatra elmém teljesen kiürült és csak aggodalmat éreztem. Aztán így szólt: 'Most kezelhető valamennyire, de tudod, miután majd elhagyta a kórházat, hetente pár alkalommal vissza kell majd járnia...Ha így lesz, tudnád folytatni a munkát az üzletben? Ez aggasztja legjobban, így...átvennéd az üzletet?'
Anyám ily váratlan szavai után teljes csendbe merültem. Anyám lassan felállt, kezében azt a fényképet szorongatva.
'Azt mondta, hogy soha, a világ kincséért se beszéljek neked erről, de...apád lába azért sérült meg, mert megvédett téged...' Ilyen zavarosan fogalmazott.
'Hogy érted?' kérdeztem zaklatott hangon.
'Valószínűleg nem emlékszel, hisz még kicsi voltál, de egyszer a ház előtt játszottál és kiszaladtál a labda után az útra, ahol egy autó elgázolt volna, de helyetted apádat...'
Ezt hallva, homályos emlékképek keltek életre szemeim előtt arról a pillanatról. Az egész túl sok volt nekem, ki oly fiatal voltam akkor, így tudatalatt minden erről szóló emlékemet agyam leghátsó szegletébe űztem. Így van...tényleg megmentett apám...Mikor ráébredtem, csak a semmibe bámultam és könnyek hulottak alá szemeimből. 'Ezért törte össze szívem, mikor haragudtál apádra, amiért nem tudott veled részt venni a három lábon futásban...de apád számára ez még fájdalmasabb lehetett. Annyira szeretett volna veled együtt futni...lábaitokat szorosan összekötve, csak futni akart...'
Csak ennyit mondott, majd arcát eltakarva lement a földszintre.
Néztem azt a képet egy ideig, de anyám specialitásának, a miso-ban főtt ráknak illata elért hozzám, így lementem hozzá a konyhába és azt mondtam: 'Én...én átveszem a boltot'
Anélkül, hogy felém fordult volna, anyám csak annyit mondott: 'Rendben.'
Holnap meglátogatom apám. És azt mondom majd neki: 'Apa, mostantól igazán együtt leszünk, három lábon.' Volt egy olyan érzésem, mintha anyám hangosabban kezdte volna vágni a zöldségeket.
(vége)
Forrás: From Your Favourites
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése